Dovák Melinda festőművésszel a Passport kávézóban beszélgettünk hatásokról, élményekről, fejlődésről. Arról, hogy mi motiválja, kik azok, akik inspirálták és hogyan kezdte a művészeti pályát.

Gyermekkorban általában mindenki szeret rajzolni, festeni vagy gyurmázni, különféle kézművességgel, vagy művészettel foglalkozni. Javarészt ez el szokott múlni. Van, akinél ez a képesség nem vész el, és kamaszkorra is nyitott marad a fabrikálásra. Talán ez a jele annak, hogy valakit művésznek szánt a sors. Valaki az alkotásban akar kiteljesedni. A kulcskérdés az, hogyan jutunk el odáig, hogy művészek lehessünk? Mikor tudjuk azt mondani, hogy művészek vagyunk?

Áprilisi témánk kapcsán az újrahasznosítással foglalkoztunk, melyet több művész is felhasznál alkotói életében. Nálad mi a helyzet az újrahasznosítással?

Gimnazista koromban rossz órákat szedtem szét és az alkatrészekből  dísztárgyakat, ékszereket, recikrált faliórákat készítettem, melyek designboltokban találtak gazdára. Egy szórakozóhelyen dolgoztam iskola mellett, ahol nagyon sok műanyagot, például szívószálat dobtak ki. Értelmetlen pazarlás helyett elkértem őket, megégettem a végüket és “újrahasznosított” fülbevalókat, gyűrűket készítettem. Az így eltöltött két év megadta az alkotás örömét és jó keresetkiegészítés volt diákként. Beleláttam a boltok működésébe és ekkor fogalmazódott meg bennem a vágy a művészi pálya iránt. Illetve ekkor még a formatervezés, design felé is kacsintgattam.

Mi miatt döntöttél mégis a Képzőművészeti Egyetem mellett?

A designboltokban történő eladások kapcsán tudatosult  bennem, hogy nem szeretnék “tömegtermelésben” részt venni. Valami nagyobbat szerettem volna alkotni, ami sokkal több odafigyelést igényel, akár hónapokig is elbíbelődhetek vele, illetve aminek van valamilyen mélyebb értelme és célja.

Mellékút volt? Zsákutca?

Gimnázium után CNC programozónak tanultam. A műszaki tervezési feladatok nagyban hozzájárultak, hogy felvettek a Képzőre. Megtanultunk 3D-ben, InDesing-ban, autoCAD-ben rajzolni, és ez nagyon sokat segített a térlátásom fejlődésében. Ezeknek köszönhetően nagyon jól ráéreztem, hogy egy rajzon hová kell rakni az árnyékokat, vagy a kontúrokat.

Klasszikus iskolák?

Klasszikus rajziskolába nem jártam sem gimnázium alatt, se utána, melynek  legfőképpen anyagi okai voltak. Felvételi előtt utánanéztem a követelményeknek és konzultálási lehetőségeket kerestem a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatóival. Illetve beiratkoztam a Képzőnek a felvételi előkészítőjére,  és amit ott a tanároktól kaptam, azt szentírásnak tekintettem. Szerencsémre, első alkalommal sikeresen felvételiztem.

Jártál már külföldön, és tervezed, hogy ott is tanulsz.

2015 októberétől két félévet töltöttem az Erasmus ösztöndíjjal Münchenben az Akademie der Bildenden Kunst-on. Illetve remélem, hogy a következő félévben, szeptembertől szintén fél évet tölthetek el valamelyik külföldi egyetemen. Mivel jövőre leszek ötödéves, ami diploma év, így ezen a téren semmi sem biztos, még nekem is át kell gondolnom, hogyan lenne jobb, illetve még nem biztos, hogy melyik egyetemre fogadnának. Nagyszerű lehetőségnek tartom, hisz külföldi élettapasztalatot szerezhetek és  az ottani művészeti körökbe is beleláthatok. Illetve már most, egyetem alatt is törekszem minél több külföldi kiállításon részt venni, rezidencia programokat megpályázni.

Milyen lesz az első önálló kiállításod? Tervezed már?

Remélem egy galérián keresztül, diploma után. Átgondolt koncepcióval, tartalommal és minőségi kivitelezéssel, szakmailag felkészülten.

 Van kedvenc technikád?

Technikákat és stílusokat előszeretettel keverek. Az absztrakt és figurális festészet között próbálok lavírozni, egyfajta egyensúlyt megtalálni. Olaj, akril, akvarell, ceruza, toll, zsírkréta, kannák. Szeretnék előbb-utóbb installációkat is készíteni a festményeken túl. Manapság már a műtárgy nem csak egy kép, nem csak egy fotó. Nagy az átjárhatóság a különböző műfajok között, illetve a határok kezdenek eltűnni és felszabadulni. Erre talán egy jó példa: Keresztes Zsófia installációi, melyek mondhatni a szobrászat és a festészet határait súrolják. Mondhatjuk, hogy én is a festészetben megtapasztalt szabadságot szeretném továbbvinni, megvalósítani a térben is.

Konkrét elképzelés?

A Magyar Képzőművészeti Egyetem év végi kiállítására szeretnék befejezni egy sorozatot. Festett kép, épített vászon. Arról szól, hogy a festmény kilép a térbe, illetve a vászon átalakul szoborrá. Az op-art sokszor visszatér a munkáimon, mely által egy másfajta térérzékelés valósul meg. Azzal, hogy többfélén jelenítem meg a teret, tehát a fizikai valóságot, ezáltal arra hívom fel a figyelmet, hogy minden a világon nézőpont kérdése. Ahogy az érzéseink felülírják a emlékeket, úgy a képeimen is változik a térérzet, egyfajta illúzió jelenik meg. Mindezzel egyfajta örök érvényű nézőpontot, szakralitást keresek.

Májusi témánk az “Élet gombnyomásra”. Van valamilyen személyes élményed?

A Képzőművészetire való felkészülésem jut eszembe. Mikor rajzolni tanulunk, megpróbáljuk a valóságot lemásolni. Ez az első lépés. Az interneten rengeteg oktatóanyag van. Amikor felvételiztem én is néztem a videókat. Hogyan kell rajzolni? Hogyan kell satírozni? Hogyan kell összemosni őket? Az internetes önképzőkör sokszor jól tud működni. Akár olajfestményt is csinálhatunk a Youtube alapján. Mindez természetesen nem helyettesíti a mesterek fürkésző szemeit és a konzultációkat, melyek rávilágítanak arra, hogy ne csináljunk giccses képeket.  A rajziskoláknak ez a legnagyobb előnye, hogy korrigálnak – ezt egy videó nem fogja tudni megadni.

Képek forrása: Dovák Melinda festőművész

A Ludwig Múzeumban 2016. július 08 – 2016. szeptember 11. megtekinthető a Nők Chanelben című nem hétköznapi fotókiállítás, amely kapcsán Szipőcs Krisztinával, a tárlat kurátorával beszélgettünk. Mivel a tárlat hamarosan véget ér, aki érdeklődik siessen még a hét folyamán ellátogatni a kiállításra.

 A fotók és egyben a kiállítás megálmodói a szekszárdi születésű Peter Farago és a svéd Ingela Klemetz-Farago páros, akiket a jelenkori divatfotózás egyik legkreatívabb csapatai között tartják számon. A Chanel divatcéggel közösen a két fotós komplex divatban elmesélt sztorikat kreáltak, amelyekben Közép-Európa – köztük Lengyelország és Magyarország – legkeresettebb szupermodelljei szerepelnek.

Amikor először beléptünk, a bejárattal szemben egy óriási, majdhogynem két méteres fotó tárult elénk Axente Vanessaról, híres magyar modellről, aki a kiállítás hirdetésein is visszaköszön a belvárosi forgatagban. Beljebb haladva kitágul a tér és egy hatalmas teremből több kisebb nyílik, melyek mind telis-tele vannak fotókkal. Az egyik ilyen helyiségben volt lehetőségünk feltenni kérdéseinket Szipőcs Krisztinának.

 Milyen típusú kiállítás a Nők Chanelben?

 Ez egy divatfotó kiállítás, ami nem példa nélküli a múzeum történetében. Cecil Mieten, Martin Munkácsy az előzmények, de ha tágabb értelemben vesszük, akkor olyan komoly fotósoknak is rendeztünk kiállítást, mint Robert Mapplethorpe vagy Cindy Sherman. Ebbe a vonulatba próbáltuk illeszteni ezt a kiállítást.

 Milyen apropóból született ez a kiállítás?

 Nem mi kutattuk fel ezt az anyagot, hanem megkerestek vele, Hozták ezt a nagyon szép, reprezentatív albumot, amiben az előző anyag, a Northern Women Chanel volt látható. Nem a Chanel név, sokkal inkább a képek minősége volt ebben vonzó. Ez alapján döntöttünk, mert a művészpár nem annyira ismert itthon, ám anyaguk mégis meggyőző. Szólt mellettük még két, nem esztétikai érv is: Peter Farago magyar származása, valamint az, hogy kelet-európai és magyar modellek jelennek meg a képeken, ami kis önreklámként belefér.

Mit lehet tudni az alkotópáros további munkásságáról?

Kizárólag divatfotókkal foglalkoznak, elsősorban különböző magazinoknak (pl.: Vogue). Most egy divatcéggel dolgoztak együtt, de ez nem annyira jellemző. A Chanelt ők keresték meg, volt egy ötletük azon túl, hogy a magazinokban megjelennek ezek a divatfotók. Maga a márka, öltözékek, kiegészítők időtálló értékeket hordoznak, azaz ezeket a képeket más formában is be kéne mutatni a közönségnek, mint ahogy a modelleket is. Ez nem reklámkiállítás, nem a legújabb trendek, öltözékek bemutatója, inkább az a lényeg, hogy a divat csak egy eleme a képnek. Azt az összhangot próbálták megtalálni, ami a háttér a modell és az öltözék között van. Több szöveg olvasható ezzel kapcsolatban, hogy ők mit gondolnak a tökéletes pillanatról, világról, hangulatról. Olyan pillanatot ragadnak meg, ahol minden összeáll, ettől jó a kép.

Tudni lehet, hogy hova költözik tovább a kiállítás?

Az előzményekről többet tudok. A kiállítás egyik felét Varsóban mutatták be és szerintem próbálnak a modelleknek megfelelően olyan országokat találni, ahol ez érdekes lehet. A kiállítás északi sorozata például megjárt több skandináv és balkáni országot is. A tárlat korábbi állomásaihoz képest, a nálunk látható gyűjtemény egy jóval komplexebb, tágabb válogatás eredménye. Hogy mi lesz a következő állomás? Szerintem aszerint fognak válogatni a képekből, hogy milyen kiállítóhelyet sikerült megnyerni a dolognak.

Milyen értéket képviselnek ezek a képek?

 Nagyon jó minőségű printek, ezt csak onnan gondolom, hogy ezek a méretek rendkívüliek. Van 2 méter magasságú kép, aminek nagyítása már egy szép összeg. A fotókat sajnos még mind a mai napig nem kezelik úgy, mint egy műtárgyat, holott lehetne. Szerintem ők is úgy gondolják, hogy ez egy kiállítási kópia, nem aranyáron futnak.

 Meghozta a várt sikert?

Azt gondolom igen. A közönség ugyan kicsit más, érződik, hogy a divat iránt érdeklődők bukkanak inkább fel. A megnyitó is inkább társasági esemény volt, celebek jelentek meg, ez a témának köszönhető. Igazolta a várakozásokat, sok látogatónk van, ez sok embert érdekel. A fotó önmagában is közkedvelt. Amióta elterjedt a fényképezőgép, olyan fontos és megkerülhetetlen műfajt hozott magával, ami a tömegek érdeklődését vonzza.

Milyen típusú kiállítások várhatóak a múzeumban?

Albán és koszovói művészek munkáiból nyílt kiállításunk a nyáron, ami, ha lehet mondani, az ellentéte ennek a kiállításnak. Ott társadalmi, politikai kérdések jelennek meg a fotókon keresztül. Olyan szcéna ez, ami itthon kevésbé ismert. Mindezek mellett kutatáson alakult, a múzeum kurátorai saját maguk válogatták össze az anyagot. Ez mindenképp egy komoly teljesítmény volt. A 3. emeleten van az időszaki állandó kiállítás, amihez a 89 utáni tárgyakból válogattunk. Októberben indul majd három időszaki kiállításunk: lesz két lengyel témájú tárlatunk, az egyik a wroclawi avantgardot fogja bemutatni, a másik pedig a fiatal Lengyelország problémáival foglalkozik, bemutatva a fiatalabb generáció identitáskeresésének útját. A harmadik egy Bartók-kiállítás lesz, amiben reflexiók lesznek arra, hogy mit jelent az ő tudományos és zenei teljesítménye napjainkban.

Egy kis popsi paskolgatás, combsimogatás és pikáns szexuális élc… Varga Anna Gizella a Képzőművészeti Egyetem volt grafikushallgatója érzékeny témát választott diplomamunkájának. A szexuális zaklatás tárgykörét merészen, elgondolkodtatóan jelenítette meg plakátsorozatában amely, mostanra már kampánnyá nőtte ki magát.

Varga Anna Gizella diplomamunkája a szexuális visszaélésekkel kapcsolatban replikáz. Munkájának nagyszerűsége az ötletességében és bátorságában rejlik.

 Nyíltan és extravagánsan üzen: nem oké, ha visszaélnek a bizalmunkkal, nem oké, ha szexuális bántalmazás ér bennünket, nem oké, ha olyan közegben élünk, ahol szexuális bántalmazás zajlik.

A kiadvány és a 6 plakát azokat szeretné megszólítani, akiket ért már szexuális zaklatás, akik jelenleg is zaklatások áldozatai, akiknek barátaik, ismerőseik érintettek, akik nem érintettek, de nem is szeretnének azzá válni, és szól azokhoz az oktatókhoz, intézményvezetőkhöz, akiknek kötelességük a rájuk bízott diákok számára biztosítani a szexuális zaklatástól mentes közeget. Mindenkihez szól, aki szeretne többet tudni arról, hogy mit tehet, hogyan léphet fel a zaklatóval szemben, és kitől kérhet segítséget. Interjúnkban Varga Anna Gizellával és Balla Csöngével beszélgettünk a “Nem oké” plakátsorozatról, valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetemen kibontakozó mozgalom indulásáról.

Miért ezt a témát választottad diplomamunkádnak?

Mert az oktatási rendszer, amelyikben a Képzőművészeti Egyetemen részt vettem nagyon hamar megmutatta ezeket a problémákat. A hierarchiából adódóan számtalan szerteágazó hatalmi helyzet adódik, amelyikben a diákoknak nehéz közlekedni. Ebből a problémacsomagból legkönnyebben a szexuális zaklatás témáját tudtam megfogni.

Kevés idő állt rendelkezésedre a téma kidolgozásához, hogyan fogtál hozzá?

 "A személyes történetek bemutatását azért tartottam fontosnak, mert ezt a témát azonnal hárítják, bagatellizálják, nem veszik komolyan, de ötven esetet azonban már nehéz letagadni."

A téli vizsgaidőszak után a második félév elején döntöttem úgy, hogy tárgykört váltok, és a szeptemberben elindított közösségi játék helyett szexuális zaklatással foglalkozó plakátsorozatot, kiadványt készítek. Tulajdonképpen egy felsőoktatási intézményeket érintő kampányt. A munkafolyamat a NANE felkeresésével kezdődött, a témámra vonatkozó adatok és forrásanyagok gyűjtésében segítettek. A munka során ezenkívül összegyűltek különböző szexuális zaklatással kapcsolatos történetek is, a védésen ezeket is kézbe lehetett venni, el lehetett olvasni.

 Március környékén kezdtem el ezt az egészet kibontani. Közben folyamatosan készült egy kiadvány és a plakátok. Kisebb változtatással a plakát képanyagát használtam a kiadványban, melynek az üzenete követi a NANE által adott forrásanyagot. Annyiban változtattam viszont a standard szövegen, hogy az iskolai szexuális zaklatást kiemeltem külön fejezetbe a munkahelyi szexuális zaklatás fejezetéből. Az anyag sok változáson ment keresztül mire megtaláltam az üzenetekhez a legjobb formát. A színekkel is sokat kísérleteztem, míg végül ezt a harsány, figyelemfelhívó magentát választottam.

 A diákok kerestek fel téged, vagy te őket a személyes történeteik miatt?

 A környezetemben figyelemmel kísértem mások munkáit, ők is az enyémet. A témám mindenféle reakciót kiváltott, akik érintve voltak, ők maguk jöttek a sérelmeikkel, de akadtak olyan történetek is, amelyeket az 5 év alatt hallottam, felkerestem az illetőt, hogy szeretném felhasználni az esetet, elmesélné-e pontosan, hogy mi történt.

Történtek-e változások a diplomamunkád után?

 Anna: Tavaly a diplomavédés után közösen kerestük meg a rektort Spronz Júliával, a Patent Egyesület jogászával, akinek sokéves gyakorlata, tapasztalata van a nemzetközi standardhoz igazodó eljárásrend kialakításában. Megállapodtunk a rektorral, hogy ősszel a Patent jogászával közösen kidolgozzuk a lépéseket. Erre végül nem került sor, ehelyett zárt ajtók mögött, főleg tanárokból álló munkacsoport vállalkozott az intézmény etikai kódexének átírására. Ezzel a lépéssel az volt a gond, hogy a munkafolyamatban nem vett részt intézménytől független nőjogi és emberi jogi szakértő.

 Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a hatalmi színtér, amelyben a szexuális zaklatás megjelenik, más jellegű hatalmi visszaéléseknek, oktatási anomáliáknak is a melegágya.

Csönge: Anna munkáit nem lehetett annyiban hagyni a diplomavédést követően. Miután belenyúlt egy olyan intézményi problémába, amelybe korábban senki, és megmozdult valami, fontosnak éreztük, hogy ezt a mozgást ne engedjük el. Tavaszig nem tapasztaltuk, hogy az intézményben bármiféle változás lenne. Így írtunk egy nyílt levelet Csanádi Judit rektor asszonynak. A nyílt levelünkben, valamint az azóta folytatott tárgyalásainkon szorgalmazott intézményi lépések nem kifejezetten a szexuális zaklatásról szólnak. Sokkal inkább egy olyan szakszerű és jogszerű eljárásrendet, képzési, ellenőrzési rendszert látnánk jónak, amely a hatalmi visszaéléseket általában kezeli, orvosolja, köztük természetesen az egyébként speciális kereteket igénylő szexuális zaklatást is.

Tavaly Anna egyedül vállalta fel a probléma képviseletét a nevével és az arcával, a Patent szakértőjével ketten tárgyaltak a rektorral, de sajnos az ősszel várt lépések elmaradtak. A nyílt levelünket viszont közel 140-en aláírták.

 Azóta összeállítottuk a javaslatainkat: egy az ELTE-n lefolytatotthoz hasonló kutatást, az újonnan kidolgozott Etikai Kódex szakértők által is validált kiigazítását, az elsőévesek emberi jogi képzését, és az egyetemen biztosított jogi környezetről, jogorvoslati lehetőségekről való tájékoztatását, az egyetem oktatóinak és dolgozóinak tartott képzéseket, amelyeken az új kódexről, az egyetemen biztosított jogi környezetről, jogorvoslati lehetőségekről, kötelességekről, hatáskörökről, szankciókról szó esik, valamint az oktatók hallgatók általi kötelező, anonim véleményezésének kidolgozását javasoltunk.

Ezekről a javaslatokról tárgyaltunk a rektorral, ez a tárgyalási folyamat még nem zárult le. Újabb időpontot kértünk a rektortól, mert vannak kérdéses pontok, melyekben még nem sikerült megegyeznünk. Időközben felvettük a kapcsolatot szakértőkkel és a HÖK-kel is. Bízunk benne, hogy ezúttal ez a folyamat nem marad annyiban, mert az egyetemnek sok polgára várja, hogy jobban, átláthatóbban működjön az intézmény, legyen egy szakszerű protokollja, és megtörténjenek a szükséges változások.

Ehhez a problémához nagyon speciálisan kell hozzányúlni, hogyan léphet fel a diák a hatalmi visszaélésekkel szemben?

 Nagyon nehezen. Ahhoz, hogy valaki – nem feltétlenül diák, hiszen pl. oktatók közötti viszonyban is előfordul az etikátlan, hatalmi pozícióból fakadó viselkedés – biztonsággal panaszt tehessen az intézményben valakire, egyrészt egy olyan eljárásrend kidolgozására van szükség, amelyben ezen cselekedete nem fog rá visszaütni, bízhat abban, hogy komolyan veszik, és az ügyet kellő szak- és jogszerűséggel kivizsgálják. A szakszerű protokoll mellett a közegnek is változnia kell, meg kell tanulnunk felismerni ezeket a problémákat. Beszélni róluk, reflektálni rájuk, tisztában kell lennünk a jogainkkal és a hatáskörünkkel. Az ilyen eljárásrendek kidolgozásával és érzékenyítő különböző nőjogi, emberi jogi szakértők, jogászok, szervezetek foglalkoznak. Azon dolgozunk, hogy az ő szempontjaik is megjelenhessenek az új kódexben.

Mi ez a kódex pontosan?

 Az etikai kódex egy jogi szabályrendszer, amely az intézmény normarendszerét, gyakorlatát szabályozza. Megfogalmazza, hogy mi etikus és mi nem az intézményen belül, egészen konkrét eseteken keresztül is. Szabályozhatja ezenkívül magát az eljárásrendet is. Mi a teendő etikai vétség esetén, ki vizsgálja ki azt, milyen szankciók lehetségesek stb. Ehhez nyúlva fogalmazható meg egy adott panasz, ha a szabálykönyv alapján etikai vétséget tapasztal valaki, akkor panaszt tehet az illetékes bizottsághoz.

 Hol jelentek már meg a plakátjaid és kik használták fel?

Több helyen is. Írtak a Zeneakadémiáról, hogy beszámolnának a munkákról a diákújságban. Tüntetésen transzparensként használták, és az FKSE, a Kelet kávézó is kiállította, melyet mindkét esetben egy-egy kerekasztal beszélgetés kísért. Az egész téma valahogy ment magától. Először a sajtó hozta le, aztán a média. Az egyik legjelentősebb megkeresés az ELTE-ről érkezett, ahol az egyetemen belüli nemi esélyegyenlőséggel kapcsolatos kampányhoz szóróanyagként használják.

 Sokszor a szexuális zaklatás célja a nők feletti hatalom gyakorlása. A kérdés az, hogy toleráljuk-e a zaklató támadásokat, a megalázást, a gyengébbik nem szerepét ott, ahol a domináns férfi az úr a háznál? Leszünk-e annak a tanárnak a diákjai, aki azt az üzenetet közvetíti, hogyha sikert szeretnénk elérni, akkor szemrevalónak kell lennünk?

 A szexuális zaklatás nem oké, nem perszonális eset, hanem társadalmi probléma!

Képek forrása: Varga Anna Gizella

 Forrás: Varga Anna Gizella, diplomamunka 2016, Budapest

A nagysikerű író, Dan Brown, következő vászonra álmodott regénye végre elérkezett a hazai mozikba is. Robert Langdon professzorral elsőként – a már akkor nagy port kavaró – Da Vinci-kódban találkozhattunk, melyből Ron Howard 2006-ban filmet is forgatott. 3 évvel rá az Angyalok és démonok filmben azon izgulhattunk, hogy Langdon megtalálja-e a négy elrabolt preferítót Rómában. Most végre eljött a harmadik rész is, az Inferno, mely – ugyan csak a forgatás idejére, de – elhozta szeretett fővárosunk utcáira Tom Hankset!  

Pár hónappal ezelőtt a médiában igen sok felől beharangozták, hogy Budapestre érkezett a stáb és jelentős részt fog kivenni fővárosunk a „pokoljárásból”. Még egy utóforgatásra is visszatért a csapat újabb jelenetekkel bővíteni a meglévőket (azonkívül persze, hogy odavoltak a városért és mindenkivel kedvesek, természetesek voltak ezzel elbűvölve rajongóikat). Filmnézés közben pedig valóban meglepően jó élményben részesülhetnek a szemfülesebb nézők mikor egy-egy jelentnél meresztik a szemüket, s magukba gondolják, hogy: “Hé, én ezt a helyet ismerem!”. Viszont milyen is lett az amerikai  akciófilm, melyhez büszkén adtuk helyszíneinket, illetve lelkes statisztáinkat, mint munkaerőt? Összességében korrekt.

Egy szórakoztató két órával szolgál a film, amely idő alatt a nézőnek eszébe sem jut a telefonjára pillantani az órát vagy netalán az aktuális social media értesítőit böngészni. Akárcsak az Inferno elődei az új rész is iszonyatos gyors tempóban száguld a viszonylag kiszámíthatatlan csavar, majd annak végkifejlete felé. Habár azt szükséges leszögezni, hogy aki némileg jártas Dan Brown világában az nem is számít se többre, se kevesebbre, mint egy rejtélyekkel és titkokkal teli kincskeresésre, ahol a mindig éber szereplőink egy részét vagy minden sarkon üldözőbe veszi valaki vagy éppen pont az üldözők szerepében tetszelegnek. Ezúttal az út végén egy tömegpusztító vírus található, a kiindulópont pedig a csodálatos Firenze. Pontosabban egy olasz kórház, melyben felébred Robert Langdon egy fejsérüléssel és tele zavaros emlékekkel, kérdőjeles víziók bevillanásaival. Végül a film magját is a rövidtávú memóriából elveszett történések képezik, ahogy egyre több mindenre fény derül, s felsejlik a megoldás merre is található a pusztító fegyver vagy a látomásokban felbukkanó figurák kicsodák és mit szimbolizálnak. Ez a felépítés egy érdekes és izgalmas ízt ad a filmnek, ám ezenkívül egy szokványos akció-thrillerre kell felkészülni, ahol elmerülhet a néző a gyögyörű tájak közt, mint például a firenzei vagy konstantinápolyi látképek – persze némi Budapesttel fűszerezve. A művészettörténeti részek kimondottan érdekesek, mint mindig. Ezúttal Leonardo Da Vinci művészete vagy az olasz pápaválasztás rejtelmei helyett Dante Alighieri híres munkáján, az Isteni Színjátékon a fókuszpont. Habár számomra e tekintetben mintha kevésnek tűnt volna a történelmi adalék az előző részekhez képest. A firenzei zseniről több információmorzsát is csepegtethettek volna a rejtélyek kulcsaiba.

Egy egyszerű (de nagyszerű) akciófilm lett az Inferno, melynek keretét a professzor által “előadott” kulturális háttér és színesítések adják. Különösebb nagy gondolatokat és mélységeket nem eszközöl a film, számomra mégis kellemes élmény volt, hiszen Brown regényeinek felépítése és egyedülállóan lendületes világa mindig magával ragadott. Ron Howard, aki valószínűleg korosztálya egyik legprofibb rendezője kiváló eszközökkel álmodta harmadszor is filmvászonra a kalandor történetét, mely egyébként a negyedik könyv a sorban. Ám látszik, hogy sokkal többet nem is igyekezett belezsúfolni, csupán azt ami.

Tom Hanks egyszerűen Tom Hanks, hibátlanul alakítja ezúttal is a professzort, aki egy kisebb érzelmi vonallal is megspékeli Langdon karakterét. Aktuális kalandortársa szerepében Felicity Jonest láthatjuk. A színésznő 2014-ben Oscar-jelölésre szert tett Stephen Hawking életét feldolgozó filmben, így bizonyára rutinmunka lehetett számára is a doktornő szerepe. Ám valójában a mellékszereplők is kiválóak a nekik szánt karakterekben. Zene tekintetében ismét Hans Zimmer ugrott be, habár mintha ezúttal kissé fásultabb formában lett volna. Kevésbé álmodott egy karaktert zenéjével a film köré, mint az előző részek esetében. Főként ahhoz viszonyítva, hogy azokról a filmlemezekről több dal is porondra szokott kerülni élő koncertjei során. Amit még mindenképpen ki kell emelni az maga a látványvilág. Az összes vizióban, ahol a pokol szintjeinek bugyrait ábrázolják, melyeket még Dante vázolt fel a bűnösökről a XIV. században elképesztő módszerekkel varázsolják át a város utcáira apokalipszis érzetet, ezzel is fűszerezve a film alaphangulatát. A vérrel itatott folyó és a rémségek mind az emberiség végét jövendölik, amit a vírus által szabadítának a világra a film befolyásos aktivistái. Lényegében ez a fő konfliktus: a populációs probléma, melynek orvosolására megfeleznék a társadalmat. Másként mi irtjuk ki magunkat néhány évtizeden belül. Felmerülnek a morális kérdések, miszerint megölhetünk-e milliós tömegeket, ha a túlélők és a későbbi generációk jövőjét ezzel megmentjük? Vagy csak egyszerű bűnösökről és megszállott őrületekről van szó, akiknek csupán a fejében létezik a világ megmentése, miközben nincs is vész hiába növekszik az emberiség száma? Habár a megoldásra nem ad választ az Inferno, de a világ megmenekül és ez a lényeg, nemde? Kár, hogy csupán felszínesen érintik a témakört vagy annak megoldását a film során. Ha kicsivel több mélységet adnának a morális kérdés köré talán a nézőnek még az álla is leeshetne és gondolataiba merülve lépne ki a moziteremből, ám úgy érzem ezúttal ez az érzés elmaradt.

Összességében, akik egy drámai mélységgel teli elmélkedésre számítanak azok csalódni fognak. Mivel az Inferno pontosan az aminek láttatja magát: egy zúzos két órás kincskeresés. Továbbá vígjáték fanok: szexista vagy bugyuta poénok sincsenek benne, viszont kárpótlásként átíveli a professzor cinikus humora, melyet egyszer-egyszer felcsillant a rázósabb helyzetekben. Én azonban így is remekül szórakoztam!

Ajánlom:

• aki szereti Dan Brown kalandtúráit
• nem zárkózik el a reneszánsz művészettől
• szereti ha egy film az eszelős tempójával végig leköti a figyelmét
• vagy egyszerűen csak Tom Hankset

Nem ajánlom azoknak:

• tökéletes mélységekkel teli filmre vágynak
• unják az üldözéses jeleneteket
• nem látták a Da Vinci-kódot és az Angyalok és démonokat

Inferno (2016)
amerikai akciófilm, 121 perc

rendezte:
Ron Howard

szereplők:
Tom Hanks, Felicity Jones,
Omar Sy, Ben Foster,
Irrfan Khan

Rotten Tomatoes: 25%

A film Mafab adatlapja

Képek forrása: Sony Pictures

Eredeti megjelenés: 2016-10-13

A kanadai Dennis Villeneuve a Blade Runner 2049 feldolgozása előtt összedobott egy fantasztikus űrlényfilmet. Azonban az Érkezés filmpremierjére némileg még várniuk kell a mozi-látogatóknak. November 10-én érkezik a kihagyhatatlan sci-fi a hazai mozikba. Mi már így is kijelenthetjük, hogy nem fogtok csalódni! A film a 2016-os Velencei Filmfesztiválon debütált és a kritikái alapján örömmel fogadták, habár aki Villeneuve korábbi munkáiban jártas könnyedén következtethet arra, hogy mindenféleképpen egy kidolgozott és mélyebb mögöttes tartalmú filmélményt kaphat. Lássuk azonban a történet kellő alappal hozzásegítette-e a rendezőt az Érkezés esetében?

A kommunikáció, mint olyan, az információáramlás és az alapvető társadalmi rendszerek legfontosabb eszköze. Ez a film is erről szól: két úgynevezett faj közti kommunikációról, egymás megértéséről és ez egy igen érdekes ízt ad a csontra rágott témának, miszerint, ha az alienek meglátogatnának, hogyan is törne ki a frász. Egy értékesebb, mélyebb tartalmú felütésben láthatjuk az idegeneket, akik csodálatos módon közlik mondanivalójukat, s beleláthatunk egy új nyelv felfedezésébe. Hogyan is működik egy teljesen ismeretlen nyelv beazonosítása, illetve a saját magunk által használatos nyelvrendszer összevetése az ismeretlennel? Az egyezéseket és hasonló elemeket hogyan is hasonlítják össze a hozzáértők és rakják egymás mellé a puzzle darabokat valódi tartalommá. Én főként eredeti nyelven szeretem nézni a filmeket, viszont esetünkben valószínűleg az angol nyelvű verzió más számára is egy plusz élményt adhat. Rendkívül érdekes nyelvi fejtegetések állítják össze a kezdő irányvonalát a filmnek.

A középpontban az eltérő beszédmódszer és kifejezésmód áll, illetve ezek közös nevezője. A fő kérdés: sikerül-e időben kideríteni az idegenek célját, mielőtt a különböző országok más-más politikai és külpolitikai hozzáállásuk révén, de a maguk nézetei szerint cselekszenek. Ezzel végül kitörne akár egy pusztító háború az idegen civilizáció és az emberiség közt, hiszen nyilvánvalóan minden állam a saját feje után megy, hisz a saját országukban zajló események felett kell dönteni. Ugyanis szám szerint 12 hajó landol a Földön. A téma által felpendített kérdéssorozat egy igencsak izgalmas és feszült tempót diktál a filmnek. Mivel egy váratlan és kiszámíthatatlan helyzetről van szó, ahol nehéz megjósolni az eredményeket és levonni végső következtetéseket, akár a látogatott helyszíneken mit cselekszenek az idegenek – ha cselekszenek – vagy mik lesznek más kormányok külpolitikai lépései. Így nyilvánvalóan sietni kell a megoldással. A katonai vezetők mozgolódnak, elhárítanák minél előbb az úgynevezett katasztrófát, ám akárcsak egy valós probléma felmerülésekor ez sem sikerülhet rögtön sok-sok tényező miatt, ez pedig kialakít egyfajta belső feszültséget is.

Ugyanakkor mégiscsak egy igen lassú folyamú drámáról beszélhetünk. A két óra alatt vajmi keveset halad előre a történet cselekménye. E kettőség közt rendkívül profi módon egyensúlyoz a rendező, miközben tartalma szerint akár előre is vetíthetne egy a valóságban lezajló reakciósorozatot a nagyhatalmak részéről. Az országok melyik megoldást preferálnák vajon, ha egy ilyen kritikus és egyszerre kezelhetetlen szituáció alakulna ki a határaikon belül? Netalán egyenesen ultimátumot adnának, ezzel felborítva mindent akár világszinten? Ha jobban belegondolunk példa gyanánt Kína és Oroszország egy efféle helyzetre a valóságban is igen radikálisan lépne fel. Míg a liberális vagy demokrata országok a békét és a közös kutatás folytatásának előrehaladását helyeznék előtérben legszívesebben. Ez a “Mi lenne ha?” felvetés remekül kifejtésre kerül a film során  a különösebb nyomatékosítást elkerülve vagy anélkül, hogy a témát ráerőszakolná a nézőre.

Mindennek felütéseként egy gyönyörű látványvilágot csodálhatunk meg finom ütemezéssel. Legyen az az űrhajóra belépés, a gravitáció megjelenítése vagy a kezdetleges kommunikáció előrelendülésének fokozatos mérföldkövei. Mellé a gyönyörű aláfestő zene tovább egyengeti a történéseket és a flackback képeket. Habár hozzáteszem a zeneszerző, Jóhann Jóhannsson és a rendező újabb közös projektjének nyoma könnyedén tetten érhető a cast-lista átböngészése nélkül is, néhol igen erősen emlékeztetheti a nézőt a Sicario jellegzetes és súlyos szólamaira.

A főszereplő Amy Adams, aki talán pályafutása legjobb alakítását hozza – habár ez öt Oscar-díjra jelölése mellett túlzó kijelentés lehet részemről. Mégis számomra az Érkezésben alakított némileg sérült, ám annál céltudatosabb specialista szemszöge teljes mértékben hiteles volt. Külön megfűszerezi a nyelvi szaktértő karakterét a lelkében dúló veszteség, melyre a flashback jelenetek világítanak rá. Viszont e tekintetben talán több nézőpontnak is engedhetett volna teret a forgatókönyvíró. Ugyanis a másik főszereplőről, aki a hősnő társaként van jelen alig-alig tudunk meg valamit. Pedig Jeremy Renner is kiváló színész, tehetségét már a Bombák földjén című filmben is megvillantotta. Ezúttal – az Amerikai botrány című film után – másodszorra játszik együtt a páros. Talán ezt a vonalat, a kettejük közti szikrázást erősebben is ki lehetett volna használni. Forrest Whitaker az ezredes szerepében tetszeleg, ám hasonlóan hiányzik az átütő erő a szerep mögül, hiába jó a színészi játék. A plakátokon – melyek közül az egyik egyébként elég nagy port kavart – a három színész neve van kiemelve, tulajdonképpen jogosan, hiszen más karakterek igencsak elfakulnak mellettük. Ez a legnagyobb hibája talán a filmnek, ennek ellenére Adams játéka elviszi a hátán így is és kárpótolja a nézőt.

A végén a két séma, az emlékképek és a valóság egybeforr, s ez egy teljesen más jelentést ad a filmnek, minden összetettebb megvilágításba kerül. A végjáték így pazar amellett, hogy némely kérdés vagy indoklás “elhomályosítva” kerül csak kifejtésre. Spoilermentesen talán ennél messzebbmenően nehéz lenne írni a filmről. Személy szerint azért kíváncsi lettem volna még némi végkövetkeztetésre vagy tanulságra a kiderült csavar mellett. Esetleg, hogy az igazság és annak következményei milyen értelemben módosítják az emberiség jövőjét, ám ezek felszínesen se nagyon kerültek kifejtésre. A gyors lezárás hagy maga után egyfajta hiányérzetet. Természetesen moziból kilépve az ember bizonyára így is elgondolkozhat a jelentéseken és egy ilyen világ jövőjének sorsán, de összeszedettebb lezárással kellemesebb lenne e gondolatfonál. Ettől függetlenül a néző a hatása alá kerül, elgondolkozik, átéli, amit lát. Emiatt és a látványvilágért is mindenféleképpen a moziban való megtekintést javasolnám. Az Érkezés segít kikapcsolni két órára és elmerülni egy alternatív valóságban, mely talán még be is következhet egy napon.

Ajánlom azoknak:

• akik változatosságra vágynak a témakörben
• szeretik a lassabb folyamú drámát elgondolkoztató jelenetekkel
• általában kíváncsiak a legújabb sci-fi őrületekre

Nem ajánlom, ha:

• az UFO-okat vígjáték formájában fogyasztják előszeretettel
• esetleg zavarja, ha kevésbé akciódús egy film
• elzárkózik a sci-fitől

Érkezés – Arrival (2016)
amerikai sci-fi, 116 perc

rendezte:
Dennis Villeneuve

szereplők:
Amy Adams, Jeremy Renner,
Forrest Whitaker, Tzi Ma,
Mark O’Brien

IMDb Metascore: 81

A film Mafab adatlapja

FRISSÍTÉS: Az Érkezést nyolc Oscar-díjra jelölték a 2017-es gála alkalmából a következő kategóriákban:

• Legjobb film (David Linde, Dan Levine, Shawn Levy, Aaron Ryder)
• Legjobb rendező (Denis Villeneuve)
• Legjobb adaptált forgatókönyv (Eric Heisserer)
• Legjobb operatőr (Bradford Young)
• Legjobb látványtervezés (Patrice Vermette, Paul Hotte)
• Legjobb vágás (Joe Walker)
• Legjobb hang (Bernard Gariépy Strobl, Claude La Haye)
• Legjobb hangeffektus vágás (Sylvain Bellemare)

Nem nyert el, azonban a 2017-es Golden Globe-jelölések közül kettőre tett szert a következő kategóriákban:

• Legjobb drámai színésznő (Amy Adams)
• Legjobb eredeti filmzene (Jóhann Jóhannsson)

Képek forrása: Playlist.net, Collider.com, Connected Telly

A Manchester by the Sea a 2017-es Oscar-gála dráma frontvonalának egyik éllovasa. Ettől függetlenül, ahogy lenni szokott, kis hazánk mozikínálatában még igen-igen kevés jelölt volt eddig megtekinthető. Ám ezek közül következőként érdemes várni ezt az alkotást, avagy magyar címén: A régi várost.

Már a kezdőkép nyitányával rabul ejti a nézőt az atmoszféra, melyben végigszánt a kamera az idilli tengeren. Közben felcsendül a filmet a továbbiakban is lágyan végigkísérő klasszikus zene, s belemerülünk az emlékképekbe. Megismerjük a testvérpárt és családjukat, akik gyakorlatilag teljesen átlagos kisvárosi emberek, a történet rejtelmeivel együtt is, ami szemünk előtt bontakozik ki.

Azonban a leírás elolvasása nélkül is hamar egyértelművé válik, hogy egy összetettebb múltbeli eseménysorozat húzódik a háttérben. Mely a főszereplő Lee Chandler sorsát egykor teljes mértében megbolygatta. Őt alakítja páratlan tehetséggel Casey Affleck, akiről talán mondhatnánk, hogy ezúttal végleg kibújt a bátyja, Ben Affleck árnyéka mögül, ám tulajdonképpen e filmjével már második Oscar-jelölését szerezte be a 2007-es Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című film óta, ahol Brad Pitt mellett játszotta a másik címszerepet. De ezúttal talán nemzetközileg is szélesebb rétegben ismerhetik meg a nevét. A film a Sundance Film Festival keretében debütált január 23-án, így Amerikában például egy hónappal előbb tűzték ki premierre a mozik, míg hozzánk február 23-án érkezik. Mindenesetre szerencsére se a trailerek, se a leírás vagy a már eddig megjelent kritikák nem árulnak el sokat arról, hogy mi volt az a gyújtópont, amely berobbantotta a változást a főszereplők múltjában, így én sem teszem ezt természetesen. A film megtekintése közben arra jöttem rá ugyanis, hogy tudom az elejétől kezdve, hogy valami kulcsfontosságú lappang az események háttere mögött, és muszáj megtudnom ezt a titkot, annyira kíváncsi vagyok.

A film egyik legkiválóbb tulajdonsága ugyanis, hogy annak ellenére, hogy teljesen átlagos sorsokról mesél, mégsem válik monotonná egy percre sem. Pedig nincsenek se autós üldözések, se ufók, se vámpírok, se egyéb nyavalyák a vásznon (szerencsére). Hanem gyakorlatilag a szemünk előtt tárul fel egy megtört férfi hiteles története, akinek a modora elsőre sztoikusnak és mogorvának is hat egyúttal, mégis van benne valami megkapó. Bostonban él, ahol gondnokként dolgozik, de kénytelen visszatérni szülővárosába bátyja váratlan halála végett. Ekkor kezdődik a gyász újabb fázisa, a teendők elrendezése a temetés körül, valamint a férfinak gondoskodnia kell unokaöccséről, Patrickről, akinek életében lassanként kulcsfigurává lép elő. Élcelődő párosuk fantasztikus helyzetkomikumoknak enged teret, és a melankolikus történetbe vegyül némi humor is ezáltal. Lucas Hedges méltó mellékszereplőnek bizonyul a pimasz kamaszfiú szerepében. Aki most veszítette el édesapját, és keresi a helyét megszokott, ám mégis gyökeresen változó életében. Ami viszont némileg meglepő, az Michelle Williams kevéske játékideje lehet, ugyanis talán többet is jelen lehetett volna a vásznon. Ellenben mikor ott van, akkor uralja azt Affleckkel karöltve, amellett, hogy amikor megértjük szerepét, egyértelmű lesz, miért van így felosztva a játékidő.

Kiemelendő szempont még a zeneválasztás erőssége, tekintve, hogy többségében klasszikus dallamokkal operál a film. Ennek támogatásaként Lesley Barber szerzett néhány számot a soundtrackre, de igencsak hasonló hangulatú szólamokkal vegyítve. A választott szimfonikus dalok pedig szép ívét alkotják a képi világnak. Rendkívül erős és húsbavágóan élethű történetet mesél el a Manchester by the Sea egy keserédes világról, amiben mi magunk is élünk valószínűleg. Melyben a változás része az életnek, legyen az apró dolgokból vagy akár csak egyszerűen az idő előrehaladásából fakadóan. Ahol egyszerűen csak kiüresedetté válhat az ember a veszteségei által, melyeket átélve ő maga is elmúlik kicsit. Hogyan is lehet felülkerekedni a benned levő űrön? Talán sehogy. A film nem kínál megoldást, ahogy a valóság sem, mégis a mondanivalót érzi a néző, miközben felsejlik a végefőcím és kifelé sétál. A film egyik producere, Kimberly Steward szerint a film nyelvezete a „sötétség humorral és bölcsességgel ötvözve.” E történet ugyanis rendkívül könnyedén átfolyhatott volna egy egyszerű pszichológiai drámába sablonokra építve vagy lehetett volna egy tucatfilm is. Ám Kenneth Lonergan, az író-rendező zsenijének köszönhetően nem így lett, hiszen abszolút profi eszközökkel gondoskodik róla, hogy a több mint két óra úgy teljesen el, hogy teljesen magába rántja a nézőt, s mély nyomot hagyjon maga után  a moziteremből kilépve.

Lonergan mestere a dráma műfajának, ezt bizonyította eddigi két saját rendezésű filmjével is, illetve korábbi forgatókönyveivel. Ezúttal viszont karakterközpontú írását egy magával ragadó tengerparti kisváros atmoszférájával ruházta fel, s mellé a szokásos linerális mesélés helyett hozzápasszintott egy izgalmas, több idősíkon való tálalást. Habár itt ki kell térni a történet megszületésével kapcsolatban Matt Damon igencsak jelentős részére. Ő álmodta meg a sztorinak az alapvonalát: egy egyszerű férfiról, aki egy apró figyelmetlenséget vét, az mégis hatalmas hibának bizonyul, és talán egész élete során emiatt fog bűnhődni. Az eredeti tervek szerint a főszerepet is maga vállalta volna, azonban végül lepasszolta régi barátjának, Casey Afflecknek, aki erre a Golden Globe köszönőbeszédében meg is emlékezett. Miszerint “köszöni Damon barátságát és támogatását, ám legközelebb kétszer is gondolja meg, hogy lemond-e egy szerepről, főleg ha ő is ott van a közelben”. Akinek azonban abszolút nem köszönt semmit, az a bátyja. Erről pedig Ben Affleck egy vicces interjúban ki is fakadt az idei Oscar-gálát vezénylő Jimmy Kimmelnek.

Külön érdekessége a filmnek, hogy maga a főszereplő színész múltja is igencsak kétesnek nevezhető a 2010-es I’m still here forgatásakor történtek óta. A Joaquin Phoenix-féle dokumentumfilm forgatása közben állítólag két nő ellen is szexuális zaklatást követett el. Az ügyből végül polgári peres eljárás kerekedett. Egyes fórumokon felkapott vitatémaként szolgál, hogy egy úgymond rossz előéletű ember érdemelhet-e Oscar-díjat. De egyrészt maguk a vádak sem voltak túl erőteljesek, hiszen a zaklatás főként szavakban merült ki, másrészt a munkásság a releváns díjazás során, nemde?

Ami még a gála felvezetésével kapcsolatban érdekes tény lehet, az Denzel Washington beszólása, aki Fences című filmjének rendező-főszereplő munkája végett brillírozik éppen. A Manchester by the Sea tarolása ellenére is január utolsó vasárnapján csak elvitte Affleck elől a SAG férfi-főszereplő díját. Ami azért is áll kiemelt szerepben, mivel az utóbbi tíz évre visszavezethetően 100%-osan meg tudta jósolni az Oscar-díjak kiosztásának végkimenetelét. Erről pedig Washington egy kedves és célzott üzenetet is küldött főszereplőnk és a közönség felé, amellett, hogy egyszerűen sugárzott remek beszéde közben ez a szintúgy zseniális színész.

I said: that young boy is going to win this – kezdte a színész heccelő felcsapásával köszönőbeszédét Casey Affleck irányába tekintve, s utalt rá, hogy a legtöbb díj esetében nyertesként került ki, de ezúttal nem fog. You ain’t going to win. – I didn’t even prepare. But I am prepared.

Mindazonáltal kíváncsian várjuk a fejleményeket a továbbiakban. Részemről nemhogy a gála legjobb filmje, de az évtized legjobb drámájaként is nyomott hagyott bennem a Manchester by the Sea, így egyértelmű, hogy kinek szurkolok. Ettől függetlenül nemsokára sort kerítek a maradék kihagyott és jelölt filmre is, mint általában.

Ti mit gondoltok? Melyikük esélyesebb a 2017-es Oscar férfi főszerep Akadémiai-díjára?

Vagy esetleg valaki más lenne az idei jelöltek közül? 

Ajánlom azoknak:

• akik igazán mély tartalomra vágynak,
• nemcsak a nevetés, hanem az érzés miatt is járnak a moziba,
• vagy érdeklődnek az idei Oscar-jelöltek iránt.

Nem ajánlom, ha:

• mozi előtt nem vagy ráhangolódva egy fajsúlyosabb témára,
• alapvetően kerülöd a drámát, mint műfajt.

A régi város – Manchester by the Sea (2016)
amerikai dráma, 137 perc

rendezte:
Kenneth Lonergan

szereplők:
Casey Affleck, Michelle Williams,
Kyle Chandler, Gretchen Mol,
Lucas Hedges

IMDb Metascore: 90

Rottentomatoes: 96%

A film Mafab adatlapja

FRISSÍTÉS: A Manchester by the Sea az idei gála egyik nagy Oscar-kedvencévé vált a 6 jelölésével, melyekből a következő kategóriákban 2 díjat meg is nyert:

• Legjobb rendező (Kenneth Lonergan)
• Legjobb színész (Casey Affleck)
• Legjobb férfi epizódszereplő (Lucas Hedges)
• Legjobb női epizódszereplő (Michelle Williams)
• Legjobb eredeti forgatókönyv (Kenneth Lonergan)

Ezt megelőzően a Golden Globe-díj kiosztásánál is jeleskedett egy megnyert és több jelölt kategóriában a következőkkel:

• Legjobb drámai színész (Casey Affleck)
• Legjobb dráma
• Legjobb női epizódszereplő (Michelle Williams)
• Legjobb rendező (Kenneth Lonergan)
• Legjobb forgatókönyv (Kenneth Lonergan)

Képek forrása: IndieWire, Cineworld

 Eredeti megjelenés: Frappa Magazin (2017-02-08)

A március 14-én és 15-én megrendezésre került Retro Édesség és Marcipán Fesztivál nyitónapján élvezhette a közönség Szakonyi Milán fellépését. Vele készített interjúnkat olvashatjátok.

Mikor és miért kezdtél el zenélni?

A zene már nagyon kicsi korom óta érdekelt, s mikor anyukámék beírattak zongora órákra, kiderült, van érzékem és tehetségem is a muzsikáláshoz. Ezzel párhuzamosan egyre jobban kezdett érdekelni az éneklés is, így valahol értelemszerű volt, hogy egy idő után a zene irányába kezdtem orientálódni. Az érettségi után a Kőbányai Zenei Stúdióra esett a választásom továbbtanulás szempontjából, mert akkor már tudtam, hogy erre az útra szeretnék rálépni.

Kitől kaptad az inspirációt, illetve a biztatást?

Egy idő után olyannyira magától értetődő volt az, hogy hangszert fogtam a kezemben és mellé énekeltem, hogy a kezdeti időszakban nem is volt kiemelkedő példaképem. Egyszerűen a zene szeretete inspirált. Ellenben ahogy elkezdtem hallgatni mindenféle stílusú lemezt, úgy hatottak rám egyre többen.

Mit tartasz az eddigi legnagyobb személyes sikerednek?

Talán azt, hogy Winand Gábor távozása után nem sokkal én lehettem a Balázs Elemér Group énekese. Ez egy komoly és megtisztelő felkérés volt a számomra. A jazz egyébként is igen közel áll hozzám, ez jóval nehezebb és összetettebb műfaj, mint a popzene. Az együttessel épp egy amerikai turnéra készülünk, amiről már most tudom, hogy hatalmas élmény lesz. Hálás vagyok ezért a lehetőségért, s a zenekar csodásan működik. Úgyhogy én ezt mondanám a legnagyobb sikeremnek jelen pillanatban.Az Eurovision története hogy kezdődött?

Csemer Boglárka „Boggie”-val én már korábban is dolgoztam együtt. Mikor a lemezét készítette, elhívott engem is vokálozni, majd készült egy duett is. A Wars for nothing kiválasztása és nevezése után pedig szerintem Boginak egyértelmű volt, hogy elhívja azokat az embereket, akik a lemezén is vokáloztak. Nagyon szuper élmény volt, hiszen amellett, hogy fordulóról fordulóra egyre erősebben készültünk, s egyre jobban összeállt a produkció, az egész végén egy nemzetközi versenyen képviselhettük hazánkat.

Mivel foglalkozol még zenélés mellett?

Semmivel. Igazából csak a zenéléssel, azonbelül a zenélésnek azért többféle szegmensével is foglalkozom. Zenekarban és szólóban is vállalok fellépéseket, lemezeken vokálozom és az otthoni kis stúdiómban készítek zenei felvételeket, illetve alapokat.

Véleményed szerint meg lehet élni a zenélésből?

Ha saját magamból indulok ki, akkor azt mondom, sok lábon kell állni. Az már egy másik dolog, ha az embernek van egy befutott, országos szinten ismert és elismert zenekara, amivel folyamatosan koncertezik. Akkor persze könnyebben meg lehet élni belőle, de nyilván ez nem adott minden zenész számára. Én például zalai származásomnak köszönhetően sok lehetőséget kapok vidéken, ahol igyekszem minden igényhez igazodni. Ha szólóban kell menni, akkor egyedül megyek, ha zenekart kérnek, akkor viszek zenekart. Sokan kérdezik, nem tartom-e cikinek, hogy egy kávézóban akusztikus fellépést vállalok… Ezzel a hozzáállással nem igazán tudok azonosulni. Megfogalmazódik bennem a kérdés: miért lenne ciki? A kávézóban is ugyanolyan emberek ülnek, mint egy nagykoncerten, csak maximum kevesebben. Ott is lehetnek zeneszerető, sőt, zenéhez értő emberek, akik ugyanúgy igénylik a minőségi muzsikát, és ha én ebben fellépőként közreműködhetek, az számomra mindig nagy öröm.

 Ha együtt dolgozhatnál bárkivel akár külföldi, akár hazai előadó, ki lenne az?

Szerintem John Mayerrel. Jó arc és nagy zenész.

Mi a véleményed a magyar zenei életről?

Az a helyzet, hogy ilyen szempontból kissé elzárkózottnak tartom magam a külvilágtól. Nem hallgatok rádiót, nem nézek TV-t, így sok impulzus nehezen, vagy egyáltalán nem ér el engem. Így nem vagyok tisztában a mostani zenész generáció munkásságával, csak az ismerős, hozzám közelebb álló közeg zenéivel. Sokan panaszkodnak, sokan jól elvannak, de igazán határozott véleményem sajnos most nincs a magyar zenei életről.

Saját szerzeményeidet hogy szoktad megírni?

Saját szerzeményeim nincsenek. Most indult egy friss projekt, kissé nyögvenyelős is ez a része, ugyanis úgy érzem, kevés szövegötletem van, inkább az instrumentális ötletek dominálnak. Jellemző rám, hogy eléggé kishitű vagyok ilyen értelemben; nem nagyon merek alkotni. Az van bennem, hogy ez biztos hasonlít valamire, és azt mondják majd, hogy ez az ember csak úgy nyúlta valahonnan. Alapvető félelmeim vannak sajnos, így nem nagyon adtam ki saját szerzeményt a kezemből.

Fesztiválok által adott lehetőségek érdekelnek?

Az akusztikus projektem valószínűleg nem fesztiválra való. Az utcazene fesztiválokat tudom elképzelni ehhez a stílushoz. Veszprémben például szerettem zenélni, az mindig egy jó élmény. Nagyobb fesztivál tekintetében szerintem nem igazán, azonban készül most egy olyan projekt a zenekarral, ami még kezdetleges ugyan, és csak pár dalunk van, de kompatibilisebb lesz talán egy idő után a nagyobb fesztiválok színpadaival is.

Mit javasolnál egy pályakezdő gitárosnak?

Mindenképp azt javasolnám, hogy találjon egy nagyon jó gitártanárt és gyakoroljon rengeteget. Azért mondom ezt, mert én nem jártam tanárhoz és nem is gyakoroltam, így alapvető hiányosságaim vannak, melyekkel nehéz együtt élni, ha az ember színvonalasan akarja kísérni magát.

Az interjú létrejöttét és a sajtóképeket köszönjük Rosta Napsugár Nikolett fesztivál sajtóreferensnek!

Képek forrása: Barta Imre, Gál Ágnes Photography

Eredeti megjelenés: 2016-03-16

Bemutatták Zack Snyder újabb képregényfilmjét, ami kapott hideget, meleget. Főként – meglepő módon inkább – az előbbi jelzőből, számomra mégis egy nagyon pozitív élményként zárult a filmpremier.

A Box Office Mojo oldalán olvasható negatív kritikák dacára a kasszáknál elsöprő sikernek örvendett. Amerikai pénztáraknál nyitóhétvégét tekintve hatodik helyen, világszinten pedig negyedik helyen végzett. Elmondhatjuk, hogy a DC univerzum stílusosan nyitotta meg a Justice League belépése előtt a kapukat, méltán reflektálva az utóbbi évek Marvel sikereire, az Avengers csapat megjelenésére. A sok késdobálás hajlamos elvenni egy-két ember kedvét egyes filmektől, habár ezúttal kevés negatívummal fogok szolgálni az Olvasóknak, talán mert elsődlegesen képregény-rajongó szemmel közelítettem a filmnézéshez.

A rendező filmjeiben fellelhető, már akár stílusjegyként is nevezhető melankolikus látványvilág kölcsönöz egyfajta pesszimista világnézetet a képernyőn történő eseményeknek. A jó és rossz közti szakadék egyre szélesedik, amely karakterdrámák elmélyülésének formájában teljesedik ki. Akárcsak az előző nyitórészben, a Man of steel című filmben, aminek hozzáteszem, a megtekintése erősen javasolt a mozizás előtt. A legerősebb különbség a két szuperhős film közt az, hogy ezúttal végre egy erős forgatókönyvet sző át ez az említett hangulatvilág. A vizuális kvalitásait talán sehol nem is vitatták, legalábbis igencsak nehéz lenne belekötni. Zseniális eszközökkel használja ki a film a CGI által adott lehetőségeket. Metropolis és Gotham City is nagyon szépre sikeredett, emellett a két város közelségét is remekül megoldották.

Christopher Reeve, aki 1978-as első filmben alakította Superman-t kiválóan hozta el nekünk filmvásznon a szuperhőst. Az első film még jó is volt mindenesetre, utódait kevésbé tartom minőségi képregényfilmnek, habár akadnak szórakoztató elemei az első szériának is. Azonban ahogy a Man of steel-nél is éreztem, a brit színész, Henry Cavill a legjobb választásnak bizonyult. Eddigi legkarizmatikusabb Superman-t látjuk a vásznon, habár Brandon Routh se volt rossz. Alakítása remekül illusztrálja az emberfeletti hatalommal bíró, akár isteni erőként is definiálható hőst, ami által a halandó emberek közt egyre erősödő félelem is övezi léptei nyomát. Tulajdonképpen a fő konfliktus is erre van kiélezve a későbbiekben. Karakterének ezúttal még több belső vívódással kellett szembenéznie, melyek a megkérdőjelezhető erkölcsi kérdéseiből és a megbomlott világnézetéből kifolyólag bővültek tovább. Etikus-e, ha hagyjuk a személyes érdekeket dominálni, miközben egy város hősként tisztel? Hallgathat-e a szívére egy szuperhős olyan formában, hogy a nőt menti meg, akit szeret, ha ezzel egyúttal rengeteg ember életét sodorja veszélybe?

A másik címszereplő, Batman esetében már voltak fenntartásaim. Ugyanis Ben Affleck habár zseniális rendezővé vált, a kamera másik oldalán már kevésbé tartom kiválónak. De ezúttal, akárcsak a Gone Girl c. film esetében, kellemesen csalódtam. Batman megjelenítése a filmvásznon talán sosem volt még ilyen negatív erővel bíró. A Christopher Nolan-féle szériában szigorú erkölcsökkel rendelkezett, és feláldozta a denevérjelmezének megbecsültségét, hogy az emberek részére a világ jóságába vetett hit ne vesszen oda. Affleck egy pesszimista, megfáradt embert tár elénk, aki a több évtizedes harcba belefáradt. A bűnözők megállítása átalakult számára egyfajta gyomirtássá, miszerint bárkit állít is meg egy hős, a helyére mindig új ellenség érkezik előbb vagy utóbb. A cél szentesíti az eszközt, a tisztesség fogalma pedig egyre relatívabbá formálódik át ezáltal. Karaktere talán negatívabb egy általános mozinéző igényeihez mérve, ugyanez elmondható magáról a filmről is. Itt nincsenek odavetett viccek, stílusos poénkodások, ami a Marvel filmek alaphangulatát is adja két akció közt.

Színészeket tekintve még a fő nemezisről ejtenék pár szót. Jesse Eisenberg kiválóan hozta a gazdag fiút őrületre hajazó vonásaival, aki pokolbeli szörnyként tekint mindenre, ami hatalmasabb lehet nála. Lenyűgöző játékot nyújt, Lex Luthor végre komolyságot nyert filmvásznon, nem csupán egy bohókás ripacs, aki nagy befolyással bír. Méltó ellenfél, akárcsak ahogy a Smallville című sorozatban láthattuk Michael Rosenbaum alakításában.

A filmben kapunk egy szuperhősnőt is, akinek a jelenléte véleményem szerint teljesen felesleges. Habár a megjelenítés maga jó lenne Gal Gadot által, viszont relevánsabb háttérinformációt nem kapunk róla, se múltját, se motivációját tekintve. Ő a nagybetűs Nő, akit láthattunk már pontosan ugyanilyen formában rengetegszer, habár kevésbé harcias amazonként. Az egyik jelenetben feltűnik, majd stílusosan kisasszézik, ellop ezt-azt, majd jól beszól Batmannek. Aki számára ismerős az előbbi leírás, az látta valószínűleg a The Dark Knight Rises-t, a Batman-széria záróepizódját, ahol a Macskanő játszotta a femme fatale-t. Ugyan az önálló Wonderwoman film 2017-ben jön ki, az eredettörténet bemutatja majd Diana karakterfejlődését, viszont így úgy érzem, értelmetlen volt ez a kis ízelítő belőle.

Jeremy Irons kiváló háttérfigura volt a denevérbarlangban, míg Amy Adams hozta a szokásos formát, ugyanakkor ennél több mélysége is lehetett volna az újságírónőnek. Holly Huntert pedig nagyon szerettem, mintha rászabták volna a szenátor szerepét. Akciót tekintve a végső ütközet igen jól koreografált és annak ellenére, hogy bőven el lett nyújtva, látványosra sikeredett. A két és fél órás film pluszidejét viszont itt kell keresni valószínűleg. Zárásként a filmvégi párbeszéd egy felvezetést intéz a folytatáshoz. A nézőben nem marad hiány.Hans Zimmer munkáját emelném még külön ki. Fantasztikus deluxe lemezt hoztak össze Junkie XL-lel együttműködve. Minden szám egybeforrt a filmmel, s magában hallgatva a lemezt is kiváló élményt nyújt, akár többszörös hallgatásra.

Lényegében nagy csavarokat ugyan nem kell várni magától a filmtől, ám történet és megvalósítás szempontjából kiváló taggal bővült a DC Comics filmespolca. Képregényrajongók is remek utalásokra bukkanhatnak egyes jelenetekben, mint a The Flashpoint Paradox vagy természetesen az Injustice, míg a laikusabb nézők számára is ugyancsak élvezhetőek ezek a szimbolikus álmok. Mindenkinek tudom ajánlani összességében, aki előbb választana egy elgondolkoztató karakterdrámát, mint egy bugyuta vígjátékot, esetleg romantikus filmet.

Batman v Superman (2016)
amerikai akciófilm, 151 perc

rendezte:
Zack Snyder

szereplők:
Henry Cavill, Ben Affleck, Jesse Eisenberg,
Jeremy Irons, Gal Gadot,
Amy Adams

imdb: 7,5

A film MAFAB adatlapja

 Képek forrása: Google

Eredeti megjelenés: Frappa Magazin (2016-03-28)